Gyerekkorom rengeteg élménye közül egyet kiemelek, amely az olvasással kapcsolatos. Ez az élmény talán meghatározó befolyással volt/van arra, hogy szeretek olvasni, tisztelem a könyveket. Tudatosan nem érzem a befolyását, de ki tudja tudat alatt mennyire munkálkodik bennem.
Az élmény édesapámhoz kötődik, aki nagyon sokat olvasott. Hogy mért tette ezt, sose tudtam meg tőle, és sajnos már nem is fogom. Apu egy átlagos ember volt, aki nem a példamutató családi életéről volt híres. Amikor szabad idejét mégis otthon töltötte, akkor szinte mindig könyv volt a kezében, vagy a keze ügyében. Képes volt éjszakákat átolvasni, és igazi férfihoz méltón még azon a helyen is olvasott. Többször szembesültem azzal, hogy számára néhány száz oldalas könyv csak egy kurta napra elegendő. Mikor már kicsit jobban érdekeltek a körülöttem zajló folyamatok, akkor többször is ámulattal említettem meg neki, hogy hogyan képes ennyit olvasni. Azt is furcsállottam, hogy ugyanazt a könyvet egy év alatt akár háromszor-négyszer is kiolvasta. Kérdéseimre sosem válaszolt komolyan. Serdülő korom hajnalán gyanítottam, hogy számára az olvasás az idő előrehaladtával csak egyfajta időtöltést, pótcselekvést jelentett. Nem a könyv érdekelte, nem a betűk mögött meghúzódó mondanivaló, tartalom, csupán csak az idő mulattatásának egy módja. Úgy vélem, hogy nem is betűről betűre olvasott, hanem a szöveget hol képként kezelte, hol soronként követte.
Apunak nagyon sok könyve volt, akkor legalábbis úgy láttam. Közülük több kötet ma is a gyűjteményem része. Könyveinek kisebb részét vette, pontosabban anyu vásárolta. Többségüket úgy kapta. Apu lelkes könyvtártag, és látogató volt. Számára a kihozható hat darab könyv nem volt kihívás. Gyerekkoromban és azóta sem érzem, hogy rám számottevő hatást gyakorolt volna az Ő olvasása, olvasási szokásai. Emlékeimben azonban elevenen őrzöm mindezt.
Én valamikor 12-13 éves korom tájékán fordultam először érdeklődve a könyvek világa felé. Ez az első korszak nem tartott sokáig, a lendület elapadt. Ekkor főként krimiket sci-fi témájú könyveket olvastam. Nemere István, Mattyasovszky Jenő műveit faltam. Az olvasási kedv gyorsan elszállt, annak ellenére, hogy azok a könyvek nagy élményt nyújtottak számomra. Máig emlékszem a "nagy kupola szégyenére", Hód hőstetteire. Ha könyvtárban, vagy antikváriumokban találkozom ezekkel, akkor mindig megdobban a szívem. Ezelőtt az olvasási korszakom előtt, és után is az iskolai kötelező olvasmányokat messze elkerültem. Szégyenlem de nekem kimaradt a Kincskereső kisködmön, Egri csillagok, A Pál utcai fiúk.
Szakközépiskolás lettem. Változott a belső énem. Kifogtam egy elhivatott irodalom tanárt, akinél nem működött az általános iskolában kifejlesztett lapítási technikám. Emlékszem először Victor Hugo: A nyomorultak című könyvébe futottam bele. Máig bennem élnek azok a kételyek, amiket akkor éltem át. Én ezt a könyvet az életben el nem olvasom, ilyen vastag, ilyen apró betűs, na és a tartalma, egyáltalán ki ez az író, mért pont ez a kötelező!?! Számtalan kérdés, és kétely, de nem volt mit tenni nekifogtam. És láss csodát, nem bírtam letenni.
Azóta sem bírom letenni.... Imádok olvasni.
Így kezdődött. Köszönöm Apu, köszönöm tanító néni.
És a folytatás. Kiderül ebből a blogból. Igyekszem feltenni ide minden élményem a könyvek világából. Tartsatok velem.
